Ez 2015-ben volt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy a párommal gyermeket vállaljunk. El is kezdtem menni a rutin kivizsgálásokra, hogy tudjam minden rendben, de sajnos kiderült, hogy a méhemben van valami, ami gátat szabhat a gyermekáldásnak. Több kivizsgálás után egy kisebb beavatkozást végeztek el rajtam januárban, nem mertem kockáztatni egy esetleges vetélést, és a család támogatásával vállaltam a procedúrát.
A baj elhárult, az orvosok biztattak, hogy minél mielőbb vágjunk bele a babaprojektbe. 2 hónappal a beavatkozás után pozitív lett a teszt. Az elején rizikósan indult a dolog, de rövidesen jobban lettem. A baba növekedett, én a munkám folytattam, nem tétlenkedtem. Jött az esküvőnk, a nászút és semmi bajom nem volt a várandósság alatt, nagyon csodásan éltem meg az egészet, mindenkinek ilyen babavárást kívánok, mint az enyém volt. 🙂 A 38. hétig tornáztam, autót vezettem, aztán a 39. héten nagyon lusta lettem, a derekam iszonyúan fájt, benáthásodtam és egy szerda reggelre elment a magzatvíz. A kórházban reggel 9-22 óráig sajnos semmi stimulációra nem indult a szülés, egy ujjnyira se nyíltam, így kénytelenek voltak megcsászározni, de végül megszületett a fiunk és ez mindent kárpótol.
Klaudia kérésére írtam le röviden a történetünk és ezzel azt szeretném üzenni, hogy soha ne adjátok fel az álmaitokat. Én anya akartam lenni, mert egy percig sem adtam fel és hittem, hogy megélem ezt a csodát, akit most a karjaimban tarthatok.