Megköszönöm, ha elolvasod, ha nem is miattam, vagy mások végett, tedd meg Magadért.
Szívből ajánlom minden várandós kismama és megszült anyuka figyelmébe a következő sorokat…
Ne haragudjatok rám, de szeretnék névtelen maradni.
És nem azért, mert szégyenlem azt, ami velem történt!
Csupán szeretném magam megkímélni azoktól a rosszindulatú emberektől (gondolom egyetértünk, hogy sajnos egyre több van belőlük), akik nem értik meg ezt a helyzetet.
Vagyis, kimondom:
- azoktól óvom magam és családom, akik olyannyira tudatlanok, hogy azt se tudják mi is a szülés utáni depresszió, csak nyafogásnak tartják, meg jönnek a hülye dumával, hogy „akkor minek vállaltál gyereket”, „nem csak szexelni kell tudni”…és a többiről ne is beszéljünk, amire, őszintén, senkinek semmi szüksége……
Egy valamit gyorsan szögezzünk le, mindjárt itt az elején:
ATTÓL, HOGY EZT AZ ÍRÁST OLVASOD, MÉG NEM VAGY SEM BOLOND, SEM HÜLYE, SŐT, NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL DEPRESSZIÓS SEM!
Mindössze tájékozódni szeretnél, vagy megbizonyosodni arról, hogy néha történhetnek Veled/ Velünk olyan dolgok, amit álmunkban sem gondolnánk, és mégis valamiért bekövetkezik!
Az én történetem valószínűleg semmiben sem különbözik sok, szülés utáni depresszión átesett édesanyáétól. Mégis azért gondoltam megosztani veletek, hogy tanuljatok belőle, hogy lássátok, mi az, ami lejátszódhat akkor az anyában, hogy esetleg időben észre vegyétek a jeleket – tüneteket, hogy ne kövessétek el azokat a hibákat, amiket én megtettem.
Amióta sikerült kilábalni a szülés utáni depresszióból, szívügyemmé vált, hogy históriámmal segítsek más anyáknak. Mindig eszembe jut, mit meg nem adtam volna azért, hogy abban az időszakban valaki felnyissa a szemem, hogy valaki együtt érezzen velem, és ne csak elítéljenek, amiért rossz anya vagyok…
2014. pozitív terhességi teszt, óriási öröm, két év próbálkozás és folyamatos csalódás után, végre!
Fantasztikus évkezdés!
Párommal el sem hittük, hogy megtörténik.
Az első nőgyógyászati vizsgálatra úgy emlékszem, mintha ma történt volna… És igen, szülők leszünk hamarosan. Abban a percben eldöntöttem, hogy mindent megteszek érte, a családunk kiteljesedéséért. És akkor tudjátok: egészséges életmód, kismama iskola, a legjobb és legdrágább cuccok megvásárlása, minden, valljuk be, sok felesleges dolog is…mert az az érzés volt bennem, hogy nem véletlenül minket választott szüleinek.
Szerencsétlenségemre, amit akkor még nem tudtam… egy olyan társaságba kerültem, ahol ugyan nagyon sok mindenre felkészítettek, pozitívan hatottak rám, támogattak és igyekeztek segíteni mindenben, egy valami, nagyon fontos dolog mégis kimaradt, illetve helyesbítek, akkor még fel sem tűnt, hogy talán ez egy más szemlélet… ugye, amíg nem vagy benne, nem tudhatod…
A szülés közeledtével egészen felkészültnek éreztem magam. Minden el volt készítve, a babaszoba teljes felszereltséggel, a szülésterv, a gyermekágyi terv, az utazó táska, benne még azok a dolgok is, amire egyáltalán nem volt szükség a kórházban, mint később kiderült. Úgy gondoltam minden mozzanatot, történést százszor átvettem és lejátszottam a fejemben. Fel sem merült bennem, de tényleg nem, egy pillanatra sem, hogy ez nem így történhet.
És egyszer csak, egy nyári délelőttön, elfolyt a magzatvíz. Mint a filmekben, nem mellesleg szinte nagyon hasonlóan, mint ahogyan azt elképzeltem, a kanapénkon. Csak azért hasonlóan, mert a dívány nem volt belekalkulálva a dologba, ahogy a szopipárna sem, hogy tiszta magzatvíz lesz. De ezen egyáltalán nem akadtam ki, sőt, jót nevettem rajta. Abban a percben hívtam is életem párját, hogy történés van, azonnal jöjjön a munkából. Mire hazaért, én már lezuhanyoztam, megmostam a hajam, szőrtelenítettem is (ahol úgy éreztem nem tökéletes), kisminkeltem, és felvettem az előre elkészített virágos ruhám, amibe a kórházba megyek. Mindeközben az orvosom is értesítettem, aki mondta, hogy várni fog a kórházban. Ez alatt éreztem én fájásokat, de semmivel sem voltak különbek, mint a menstruációsok, nekem egyébként is egészen fájdalmasak voltak. Szóval cseppet sem voltam megijedve, tudtam, hogy mi következik, tudtam, hogy hamarosan szülők leszünk, hogy közvetlen születése után a meztelen testemen érezhetem Őt, és a karjaimban foghatom oly sokat várt pici kis hercegünket.
A kórházba érkezés és felvétel simán ment. Az orvosom olyan aranyos volt, megvizsgált, azt mondta már 4 centiméterre kinyíltam, minden rendben, és ha így haladunk, nemsokára megismerhetem a kis jövevényt. Nem féltem, de baromira izgatott voltam. Egyszerűen annyira vártam már, az adrenalin ezerrel dolgozott bennem, soha addig ilyet nem éreztem. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül…
Látszólag minden simán ment, egyre erősödő fájások, szünetek, és így váltakozva. Nem sok idő telt el, kb. úgy hat óra a magzatvíz elfolyásától, amikor a szülésznő, miután meghallgatta a baba szívhangját, odaszólt, hogy mindjárt hívja az orvost. Észrevettem ám rajta, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kell. Mikor az orvosom megláttam, már biztosan tudtam…
Sürgősségi császár, a baba szívhangja esik – ez volt a következő mondat, amit hallottam.
Úr Isten, mi van? Akkora sokkot éltem át abban a pillanatban, hogy azt sem tudtam mi a helyzet, most mi lesz. Egyáltalán nem voltam felkészülve erre a kimenetelre, egy percig nem gondoltam rá, hogy ez velem megtörténhet.
És bizony megtörtént… úgy éreztem egy világ dőlt össze bennem, ez a forgatókönyv velem nem történhet meg, én természetesen fogok szülni, én nem leszek az a nő, akiből csak úgy kiveszik a gyereket. És mégis…
Olyan pillanatok alatt történt az egész, hogy tényleg azt se tudtam mi folyik körülöttem.
A következő mozzanat és sokk, amire emlékszem, hogy ébresztgetnek, és a fájdalom. Majd a feleszmélés, hogy mi van a fiammal, hol van, adják ide, látni akarom (holott megmozdulni nem bírtam az ágyban, infúzió, injekció stb., nem is ez a lényeg).
És az újabb sokk, azt hallani, hogy jól van, minden rendben lesz, de nem láthatom, mert inkubátorban van.
Hát azt az érzést és a következő néhány órát, napot, nem kívánom senkinek. Bár gondolom sajnos jó néhány nő átélte ezt. Na ez volt az, amire egyáltalán, még egy iciripicikét sem voltam felkészülve…
Hogy ne legyen túl hosszú – amiről ugyan még jó sokat tudnék mesélni – ugorjunk egy kicsit az időben. Kiegészíteném azzal, hogy, hála Istennek, tényleg minden rendben volt, vigyáztak ránk fentről.
2015. ismét pozitív terhességi teszt, és egy újabb csoda.
Erre mondjuk nem számítottunk ilyen hamar, de örültünk, mindig is két gyermeket szerettünk volna férjemmel.
Ugye már tudtam, hogy császárral fogom megszülni, és fel is voltam készülve minderre. Eszembe se jutott a természetes szülés gondolata, valamiért úgy voltam vele, hogy most már mindegy, legyen úgy, ahogy lennie kell. Az orvosom teljes mértékben támogatott, sikerült átvenni minden mozzanatot a császárral kapcsolatban, tényleg megnyugtatott. Szülésznővel is beszélgettem, elmesélt minden fontosat, tudtam mi vár rám. Ha nagyon belegondolok, folyamatosan fura érzésem volt a második terhességem alatt, de akkor nem tudtam volna megfogalmazni mi is az az érzés valójában. Csak később jöttem rá…
2016. második császár, másodszoros szülő, és a feleszmélés pillanata.
Abban a szempillantásban, amikor megláttam Őt, végig futott rajtam az elmúlt két év, mint egy villámcsapás. És minden lecsengett. Mérhetetlen szeretetet és gyönyört, ugyanakkor végtelen bűntudatot, szégyent és szomorúságot éreztem egyidőben. Hihetetlen volt az, ami ott és akkor történt. Egyrészt nagyon örültem az új élet születésének, másrészt pedig ősületesen sajnáltam az elröppent két évet.
Nagyon nehéz volt bevallani, szörnyen nehéz, de mégis sikerült.
Tudjátok mire jöttem rá akkor?
Két hosszú évig szülés utáni depresszióban szenvedtem…
Jaj Istenem…. Én nem szerettem a gyermekem.
Mégpedig azért nem, mert mellette, abban a tudatban, hogy „aki császárral szül nem anya”, én nem éltem meg az anyaságot. Elítéltem magam, és az a „segítő társaság is” elítélt engem, amiért császár lett a vége, amiért nem tudtam kiharcolni, hogy anya módjára természetesen szüljek.
Ami még szörnyű az egészben, hogy hiába mondogatta a párom az első császár óta:
„nem normális, ahogy viselkedsz, szakemberre van szükséged, ez nem mehet így sokáig, nem értem, hogy te hogy nem látod azt, amit én.”
Én rá haragudtam, mert nem értett meg, mert mindig csak ezeket vágta a fejemhez, és nem nyújtott támaszt számomra. Ugyanakkor bizonygattam magamnak is, neki is és a körülöttem levőknek, hogy minden rendben, hogy csak kell egy kis idő, hogy a kimerültség teszi, hogy az új életszituáció miatt van, és hogy majd elmúlik… Haragudtam rá, és az egész világra.
Olyan dolgokat műveltem, amiket egy egészséges nő – anya nem tesz. A szülés utáni depresszió minden tünete megvolt rajtam, mégis vagy letagadtam, vagy úgy tettem, mintha én nem, á dehogy is, ugyan már, minden oké…
Hálát adok Istennek, hogy nem tettem kárt senkiben sem! Pedig néha megfordult a fejemben, hogy nem bírom tovább, hogy olyan jó lenne elmenni, mert nincs értelme az egésznek.
Közben észre sem vettem, hogy magamra haragudtam. És miért? Egy hülyeség miatt. Csak mert valakik úgy tartják, hogy nem vagyok anya, mert császárral szültem…
Most már tudom, hogy mit mondjak azoknak az embereknek, akik ezt tették velem, és akik elítélik a császárt! Sok szép szavam nincs hozzájuk, maximum kulturált megfogalmazásban… Sokat segített ebben pszichológus, családterapeuta, személyiségfejlesztést végző szakemberek, és mindenki, aki elfogadta, hogy császáros ANYUKA vagyok!
Mikor végigfut rajtam, hogy hányszor nem adtam puszit vagy nem öleltem meg ez végett a kisfiam, hogy mennyi elvesztegetett percünk volt a két év alatt… a szívem szakad bele.
Tudom, hogy a második gyermekünk azért jött idejekorán, hogy ráébresszen minderre, és elhozza a változást életünkbe. Örökké hálás leszek ezért. És azért is, hogy úgy élhetek, császáros anyaként, hogy tudom, én vagyok a legjobb anya gyermekeim számára.
Legyen szívügyünk a szülés utáni depresszió, mert nem szégyen, és mert van segítség!
P.S.: nem mindjárt elítélni kell, hanem előbb megérteni!
Szeretettel, egy feleszmélt és kigyógyult császáros anya
